Ebben a lenyűgöző műalkotásban a néző tekintete azonnal a Porte d'Aval monumentális természetes formációjára irányul, amely fényesen ragyogó part menti vizek fölé magasodik. A kompozíció ügyesen használja az ívet keretezési elemként, amely irányítja a szemet a jelenetben, és hangsúlyozza a tengerből kiemelkedő tűkő szikla drámai sziluettjét. A mű nemcsak a táj nagyságát ragadja meg, hanem a fény múló tulajdonságait is; a levendula és őszibarack lágy árnyalata keveredik az égen, utalva a nap folyamának változására. A festéknedveszügő egészséges érdeklődés és a Monet-típusú technika érzést kelt, amely életet ad az egész színpadnak. A hullámok ritmikusan csapnak a sziklákhoz, harmonikus zenét képezve, amely visszhangzik a nézővel, megidézve a béke és csodálat érzéseit.

Miközben mélyebben belemerülünk az érzelmi hatásba, ez a darab elvisz minket Étretat partjának nyugalmába, szinte lehetővé téve, hogy halljuk a tengeri szellő suttogását, és érezzük a hűvös levegőt. A színek a vibráló és a tompított között ingadoznak, fokozva a légkört; ez egy ideális megjelenés, amely az impresszionista mozgalom tökéletes megfelelője, ahol a múló pillanatok megragadása alapvető fontosságú. Történelmileg ez a mű Monet természetes formák iránti vonzalma és a fényhez és színhez való innovatív megközelítése mellett érvel; ez egy jelentős darab, amely megtestesíti a hagyományos tájakról a személyes percepciókkal telt tájakra való átmenetet, egy időtlen kapcsolatot teremtve a természet és a kiváltott érzelmi tapasztalat között, így megszilárdítva helyét a tájképfestészet kánonjában.