A mű egy olyan világba kalauzol, ahol a természet és az emberi rituálék gyönyörűen összefonódnak. Az előtérben egy elegánsan öltözött figurákból álló csoport körülfog egy középső táncost, aki karjait ünneplés és öröm jeleként emeli fel. Ezek az egyének, hagyományos öltözetbe öltözve, a közösségi érzést és a közös célt testesítik meg, elmerülve a folyamatban lévő előadásban. A ruhák—tiszta fehér, élénk kiegészítőkkel—egy érzést keltenek a tisztaságról és a fesztiválról, csodálatosan kontrasztálva a környező táj zöldellésével. A dombok távolban, különböző zöld árnyalatokban festve, lágyan elterülnek, amelyeket mély kék színek díszítenek az égen, ami mélységet és nyugodt légkört sugall.

A kompozíció harmonikusan áramlik, a horizontvonallal, amely finoman irányítja a szemet a tánc felé. A merész, tiszta vonalak használata elkülöníti a figurákat a háttértől, mozgást és életerőt adva a jelenetnek. Roerich színkezelése fokozza az érzelmi hatást: a meleg aranyok és a földbeli zöldek remény és újjászületés érzését keltik, fokozva a tavasz jelentőségét—újjászületés ideje. Ez a természethez fűződő kapcsolat, a mitikus tisztelet hátterében, emlékeztet minket az emberiség és a föld és ciklusai közötti örök kötelékre, hangsúlyozva a mű történelmi kontextusát, mint a szezonális változásokkal kapcsolatos kulturális rituálék tükörképét. Minden ecsetvonás egy történetünnepet mesél, visszhangozva az ókori hagyományok és az emberi szellem ellenállásának echaival.