Ebben a figyelemfelkeltő műalkotásban élénk árnyalatok és merész ecsetvonások egy élénk tableau-t hoznak létre, ahol figurák gyűlnek egy asztal körül, telve egy tapintható testvériség és önreflexió érzésével. Minden karakter a saját gondolataiba merülve látszik, kifejező arcukat a túlhúzott színekben jelenítve meg—tüzes vörös és szellemszerű zöld tónusok—ellentétben a háttér tompa színeivel. A középső figura, aki kiemelkedik a többiek közül, felhívja a figyelmet; ragyogó vörös arca figyelemfelkeltő, sürgető érzést és érzelmet kelt. Olyan, mintha Munch meghívná a nézőt, hogy merüljön el az elméjükben—egy tánc a suttogások és a nehéz csend közepette, amelyet csak az asztalon lévő borosüvegek csillogása szakít meg.

A kompozíció szervesen áramlik, vezetve a tekintetet az egyének ívelt formáin keresztül—megosztott élményt körkörben. Minden pillantással szinte hallani lehet a lágy suttogást és az alkalmi nevetéseket. Munch ecsetkezelése, laza, de szándékos, fokozza az érzelmi hatást, rögzítve a néző tekintetét az intenzív kifejezéseken. Ez a műalkotás egy olyan pillanatot ragad meg, amely némi fejletlenséggel bír, de mélyen intim, tükrözve a társadalmi összejöveteleket, amelyek egyidejűleg vigaszt nyújthatnak, és provokálhatják az egzisztenciális megfontolást. A Második világháború utáni Európa történelmi kontextusából kiemelkedve, az önállóságot és az emberi kapcsolatokat érinti a káosz közepette, kiemelve Munch helyét, mint érzelmi rezonancia mestere a művészetben.