A festmény nyugodt jelenetet rögzít, amelyet a vízen lévő fény finom kölcsönhatása jellemez. Az előtérben a csillámló folyó lágy árnyalatokat tükröz, emlékeztetve a napfényes hullámok és a csendes vízfelület közötti finom táncra; a festékszínek mozgalmat és folyékonyságot sugallnak, meghívva a nézőt arra, hogy elképzelje a víz nyugodt hangjait. A táj, amelyet lágy zöldek és egy távoli struktúra nyomai jellemeznek, a középső részt foglalja el, egy harmonikus hátteret alkotva, amely fokozatosan elhalványodik a felette lévő puha égbolton, ahol a pasztell színek zökkenőmentesen keverednek, előhozva a friss reggel ígéretét.

Minden ecsetvonás spontánnak, de szándékos tűnik, ami a művész impresszionista stílusának jele. Ennek a jelenetnek romantikus minősége van, ami az természetben található, átváltozó pillanatokra utal, nem racionalizált valóságra; úgy tűnik, az idő megszakadt. Ezen struktúra és folyékonyság kettőssége érzelmi hatást képvisel – a szépség felfedezése, amely itt és most található. Történelmileg ez a mű egy olyan időszakhoz kötődik, amikor a művészek elkezdtek megtörni a konvenciókat, revitalizálva a természetre és a színre vonatkozó nézőpontokat, tökéletesen összehangolva a művészetben felbukkanó romantikus látásmóddal, amely ma is mély jelentőséggel bír.