A jelenet egy zöldellő ösvénnyel bontakozik ki, amely egy nagyszerű katedrális felé kanyarodik, buja zöldbe és egy város tetejére rejtve. Egy hatalmas, átölelő fa uralja a bal oldali előteret, levelei sötét, hívogató tömeget alkotnak a borult égbolttal szemben. Maga az ég a tompa tónusok tanulmánya, a lágy szürkék és fehérek a szórt fényű napot sugallják. A művész széles ecsetvonásokat használ, mozgásérzetet és légköri perspektívát keltve, a tekintetet az előtérben lévő ösvénytől a távoli templomig vonzva.

Ez a festmény egy mesteri példája a hely lényegének megragadására. Ahogy a művész a fénnyel bánik, az feltűnő, kiemeli a nap hangulatát. A kompozíció kiegyensúlyozott, a fa természetes keretként működik, a katedrális pedig mint fókuszpont, a néző tekintetét vonzza. Nyugalmat és mély kapcsolatot idéz a természettel, szinte személyes meghívóként, hogy felfedezzük ezt a festői jelenetet.