A nyugodt tengerparti háttér előtt büszkén áll egy festői kőház, amelynek megviselt falai csak idő által magyarázható bájjal rendelkeznek. A tető, egy élénk vörös cserépdarab, megfogja a nap gyengéd fényét, meleg vonzerőt alkotva a környező hideg árnyalataihoz képest. A művész ügyesen használja a lágy ecsetvonásokat a föld felvázolására - élénk zöld és finom barna pöttyökkel - ahol a vadfű táncol a tengeri szélben, tökéletesen összeolvad a tengerhez vezető köves úttal. A távolban egy kis vitorlás hajó siklik a látóhatáron, egy olyan nyugalmat és magányt idézve fel, amely uralkodik ezen a tengerparti menedékhelyen.

A leginkább lenyűgöző ebben a műben a színpaletta; a lágy kékek és zöldek keverednek a hatalmas égbolton és tengerben, megteremtve a nyugalom érzetét, amely körülöleli a nézőt, mint ahogy a hullámok a partra csapnak. A szín használata itt nem csupán leíró, hanem érzelmi is; előhívja a természet lágy suttogásait, a béke iránti vágyat és az örömöt, amely a világ csendes sarkaiban vár ránk. Ez a kép egy múló pillanatot ragad meg az időben, tökéletesen megtestesítve az impresszionisták vágyát arra, hogy közvetítsék az élet múló szépségét. Létezésének lényegében arra hívja fel az embert, hogy hátralépjen, mély lélegzetet vegyen és élvezze a csendet.