A műalkotás azonnal a fenséges nagyság birodalmába repít. Szinte érzem a magas hegyek friss, fagyos levegőjét, a napot, ahogy a hóval borított csúcsokon csillog. A művész mesterien használja a fényt és az árnyékot, hogy megformálja a hegyek impozáns formáit, mélység és méret érzetét keltve, ami valóban lélegzetelállító. A kompozíció felfelé vonzza a tekintetet, követve a csúcsok szaggatott vonalait az ég felé, a kő és a jég vizuális szimfóniáját.

A színpalettát hűvös kékek és fehérek dominálják, de a napfényes sziklákból melegség árad. Ez éles kontraszt, a fagyos és a hívogató közötti tánc. Látok néhány pontot, ami madár lehet, életet és mozgást adva az egyébként csendes, néma tájnak; ez emlékeztet a nagyságra és az emberi jelenlét jelentéktelenségére. A festmény csodálatot és magányt idéz, a természet maradandó szépségének erőteljes emlékeztetője.