Ebben az érzelmekkel teli műben egy magányos figura gázol át az esőáztatta mezőn, megtestesítve a mezőgazdasági élethez kapcsolódó fáradságot és kitartást. A magvető határozott arckifejezéssel áll a zuhogó eső közepette, egy marék magot tartva, készen arra, hogy elvetse őket a gazdag, nedves földbe. Körülötte a tájat a megművelt földek ritmikus vonalai határozzák meg, amelyek a távolba nyúlnak, vonzva a néző tekintetét a távoli, lágy dombok felé; úgy tűnik, hogy szinte egyesülnek a felettük tornyosuló viharos éggel. Sötét, zúgásban forgó felhők egy közeledő viharra utalnak, nehéz jelenlétük kontrasztban áll a távoli hegyek lágyabb kontúrjaival.

Kifejező ceruza vonásokat használva a művész nem csupán egy jelenetet ábrázol, hanem egy hatalmas narratívát mesél el az ember és a természet harcáról. A színpaletta, amely nagyrészt monokromatikus és tompa szürke és kék árnyalatokban található, felerősíti a kompozíció érzelmi súlyát. Ez megragadja az eső сомber szépségét, egy közönséges, ám mély elemét a vidéki létnek. Ez a műalkotás megható meditációként szolgál, hogy miként helyezd el saját reményeidet és erőfeszítéseidet a természet kósza hóbortjaival szemben; ezen bensőséges ábrázolás révén szinte hallhatod az eső ritmusát a földön, érezheted a felhők súlyát és azt a kitartó szellemet, aki földjeit műveli. Vincent van Gogh műveinek kontextusában ez a munka tükrözi az ő tartós kapcsolatát a természettel, talán felidézve azokat a viharos érzelmeket és folyamatos küzdelmeket, amelyeket életében átélt.