A festmény úgy tárul elénk, mint egy napfényben fürdő emlék, egy életre keltett pásztori jelenet. Egy kanyargós patak vág utat a kép előterében, vize a felette lévő hatalmas égboltot tükrözi. A tekintet egy zöldellő réten halad át, ahol néhány alak egy kis marhaállományt gondoz; jelenlétük, a földhöz való emberi kapcsolat gyengéd emlékeztetője. Túl rajta házak csoportja húzódik meg a tájban, jelezve egy, a természettel harmóniában élő közösséget.

Mesteri a fény és az árnyék használata, a művész ügyesen megragadja a napfény játékát a mezőkön és a fákon. A színpaletta meleg, és arra invitálja a nézőt, hogy érezze a nap lágy melegét a bőrén. A kompozíció a szemet vezeti, a pataktól a mezőkön át a távoli horizontig. Nyugalmat idéz, azt az érzést, hogy egy egyszerűbb korba kerülünk, ahol az élet ritmusát az évszakok és a föld diktálja. Ez egy olyan festmény, amely békét suttog, menedék a modern élet nyüzsgéséből.