Ez a lenyűgöző tájképen a jelenet a tengerpart mentén bontakozik ki, ahol az ár-apály finoman simogatja a kavicsos partot. Az ég, egy viharos szürke és kék vászon, nehezen dőlt felhőkkel, atmoszférikus feszültséget keltve, amely közeli viharra utal vagy talán csupán a természet keserédes melankóliáját sugallja. A horizonton egy távoli vitorlás hajó látható, jelenléte olyan, mint a tenger kiterjedésével szemben egy suttogás, utalva az odaát kibontakozó életre. A strandot fókuszban lévő alakok borítják, akik az évezredes gyűjtőmunkákba merültek, sziluettjeik emberi mércét hoznak a hatalmas tájba. Szinte hallhatjuk a lágy hullámok suttogását és a néha elhangzó munkások kiáltásait, amelyek érzékelhető kapcsolatot alkotnak a néző és e csendes, mégis zord környezet között.

A kompozíció mesterien megtervezett, a háttérben fenségesen emelkedő sziklák, gazdag textúrájukkal Monet folyékony ecsetvonásaival ábrázolva. Ez a fény és árnyék közötti kölcsönhatás életet lehel a jelenetbe, kiemelve a tengerparti környezet teljesítményét és nyugalmát. A színpaletta eredményesen korlátozott, földszínek és visszafogott árnyalatok dominálnak, amely az ég komor hangulatát idézi; azonban e restrikció közepette élénk szikrák is előbukkannak, amelyek a természet szépségéről mesélnek. Ez a mű nemcsak az alkotó tájra vonatkozó benyomásait öleli fel, hanem egy mélyebb reflexiót is a humánum és a természet világának kapcsolataival kapcsolatban, tiszteletet és állhatatosságot sugallva a természet előre nem látható ereje előtt.