Ez a mű életre kel a fény finom játékával, miközben a nap alkonyatba fordul. A sziklás szikla, a természet kitartásának megtestesítője, a előtérben kiemelkedik, nemcsak a táj fizikai szépségét, hanem az idő múlékony lényegét is megragadja. A sziklán található nyílás egy keretként szolgál, meghívva a néző szemét, hogy felfedezze a békés vízfelszínt, ahol a lágy hullámok visszatükrözik a naplemente élénk színeit. A színpaletta a meleg narancs, a lágy sárga és a nyugodt kék harmonikus keveréke, ami egy olyan melegség érzetet teremt, ami körülöleli a jelenetet. Monet ecsetvonásai kifejezőek, olyan vonásokat keverve, amelyek távolról egy bűvöletes tájban egyesülnek; közelről nézve finom káoszt mutatnak, ami a kontemplációra és csodálatra hív.

Ahogy a nap egyre alább süllyed, a mű érzelmi visszhangja mélyül; a nyugodt légkör egyfajta önreflexiót inspirál, mintha arra hívna minket, hogy álljunk meg és gondolkodjunk el saját utunkon. Ez a festmény nemcsak az impresszionista mozgalom része, hanem történelmi szempontból is jelentős pillanatot jelképez, amikor a természetet ünnepelték a művészetben, szemben az iparosodó világgal. Itt Monet nem csupán egy jelenetet ragad meg, hanem egy szépséggel átitatott pillanatot is—emlékeztetve minket arra, hogy a legmélyebb élmények gyakran a természet pompájában rejtőznek.