Ebben az kifejező műben a művész egy magányos szövőt kap el a szövőszékénél, elmerülve mesterségének ismétlődő mozgásaiban. A szövőszék részletes kidolgozottsága szinte egy saját karakterré teszi; robusztus, mégis megkopott fa szerkezete a kemény munkával töltött órák számáról árulkodik. A szövő, akinek arckifejezése meditáló, mintha azon tűnődne, hogy mit alkot, az művész érzelmi táját az ő csendes munkavilágával ötvözi. A monokromatikus paletta fokozza az introspektív érzetet, a fény gyengéden játszik a felületeken, és lágy árnyékokat vet, amely meghitt, de melankolikus légkört teremt.

Van Gogh technikája itt olyan, mind tudatos, mind intuitív; a vonalak ritmikusak, mozgást és sürgősséget mutatva a nyugalomban. A fény és árnyék közti erős kontraszt háromdimenziós minőséget ad, amely arra hívja fel a nézőt, hogy lépjen be a jelenetbe. Szinte halljuk a szövőszék lágy kattanását és a szövő halk sóhajait míg dolgozik, gondolataiba merülve. Történelmileg ez a mű a munkásosztály méltóságát és harcait szimbolizálja az ipari változások időszakában, elismerve a gyakran figyelmen kívül hagyott manuális munkát, amely a társadalom gerincét képezi. Lényegében a kézművesség szépségére és az emberek és munkájuk között meglévő mély érzelmi kötelékek tanúbizonysága.