Ebben a lenyűgöző darabban a rázós és viharos Étretat partvidékének nyers szépségében merülünk el, ahol a fáradhatatlan tenger ütközik a meredek sziklákkal. A paletta többségében hideg szürke és kék árnyalatokból áll, melankóliával és drámával tölti meg a színpadot – mintha maga az ég is zűrzavarban lenne, tükrözve az alatta lévő habzó hullámokat. A fény kulcsszerepet játszik itt; a vízen és a sziklafal oldalain csillogó fények életet sugallnak a kompozíciónak, lehetővé téve a néző számára, hogy érezze a jelenet energiáját és mozgását.

A két figura, amely a természet nagysága mellett kicsinek tűnik, a táj végtelensége előtt sebezhetőséget ébreszt. Siluetteik – az egyik úgy tűnik, hogy a szesleges tenger felé mutat – utalnak az emberség és a természet közötti kapcsolatra, ami Monet munkáiban gyakori téma. Ez a festmény nemcsak egy pillanatot örökít meg az időben, hanem az időjárás kiszámíthatatlanságának érzelmi visszhangját is; csodálkozás és aggodalom érzéseit kelt, emlékeztetve minket a természet erejére. Történelmileg ez a munka illeszkedik az impresszionizmus mozgalmába, ahol a fény és annak a környezetre gyakorolt hatásának megörökítése alapvető volt, jelezve a hagyományos ábrázolásról a percepcióra és az élményre való nagyobb figyelemre való jelentős elmozdulást.