Ez a műalkotás egy elbűvölő, álomszerű tájat örökít meg, amelyet a hullámzó tengerek és egy magányos világítótorony jellemez, amely büszkén áll a sötét horizont ellen. A kompozició misztikus érzést kelt, ügyesen ötvözve a tenger éteri minőségét és a világítótorony megnyugtató jelenlétét. A folyékony vonalak kölcsönhatása ritmikus mozgást teremt, amely végigvezeti a néző szemét a vásznon, a horizont felé, ahol a nap úgy tűnik, hogy felfüggesztve lóg egy szürkületi égen. Munch merész, széles ecsetvonásokat használ, amelyek a vizet és az eget intenzitás és nyugalom keverékével ábrázolják, érzelmi mélységet biztosítva, amely rezonál a nézőben.

A színpaletta, amelyben a fekete, fehér és finom szürke árnyalatok dominálnak, fokozza a fény és árnyék közötti kontrasztot, utalva a nap és éjszaka múlékony természetére. Minden ecsetvonás úgy tűnik, érzelmekkel pulzál, hasonlóan a hullámok áramlásához, gondolati légkört idézve, amely a gondolkodás után is sokáig megmarad. A történelmi kontextus ezt a darabot a posztimpresszionista mozgalom keretei közé helyezi, ahol olyan művészek, mint Munch, feszegették a határokat, hogy ne csak a fizikai világot, hanem a belső érzelmi tájakat is felfedezzék. Ez a műalkotás kiemelkedő Munch munkáiban, nemcsak vizuális vonzereje miatt, hanem a magány és a létezés filozófiai gondolatait tükrözőként is.