Ebben a lenyűgöző tájban egy út terjed ki a horizont felé, megragadva a pillanatot az alkonyatban; a téli hó, alig megolvadt, puha, fényvisszaverő felületet teremt, amely csillog a lemenő nap alatt. A paletta, amely a tompa szürkék és a meleg okker színek egyensúlyával bír, nyugodt melankóliát idéz elő, ami jellemző Monet megközelítésére ebben az időszakban. Szinte érezheti a levegő hűvösségét, miközben nézi ezt a kanyargós utat—ez az út a naplemente melegségét ígéri, de mégis a tél hűvös ölelésében marad. A mezítelen fák, amelyek a ég felé nyúlnak, néma tanúi a változó napnak, míg a homályosan körvonalazott házak érzést adnak a tartozásról ebben a nyugodt utazásban.

Miközben a színek zökkenőmentesen egyesülnek, Monet illusztrálja a pillanat múlandóságát és a természet ritmusainak állandóságát. Minden ecsetvonás suttog egy élő jelenet felől, a szelíd alkonyi árnyalatokkal, míg a texturált impasto technika mélységet ad a műnek, és meghívja a nézőt, hogy lépjen be egy titokzatos alkonyatba. Ez a mű egy jelentős átmenetet ölel fel Monet művészi narratívájában, kiemelve az érzelmi kapcsolatot a tájjal és megragadva a természet világának mulandó szépségét, bátorítva a gondolkodást az idő múlására. Itt a néző nem csupán megfigyelő, hanem résztvevője egy folyamatosan változó pillanatnak, amely feltárja az impresszionizmus lényegét.