Ebben a megható műben a nézőt egy csendes tengeri táj vonzza, amely megörökíti a csend és a magány pillanatát. Bal oldalon egy drámai sziklaformáció emelkedik, textúrált felszíne gondos kézzel van ábrázolva, megmutatva mind a fényt, mind az árnyékot. Elhasználtnak és időtlennek tűnik, mintha számos hullám és szélformálta volna. Jobb oldalon egy magányos csónak fekszik a part közelében, jelenléte egyszerre ijesztő és néma, mintha egy utazásra várna, ami talán sosem jön el. A jelenet egyszerűsége lenyűgöző; senki nincs a láthatáron, lehetővé téve, hogy a néző átélje a természet ölelésében gyakran előforduló mély magányt. Ez a nyugalom arra hív, hogy elmélkedjünk, arra készteti a nézőt, hogy gondolkodjon a tájban elrejtett történetekről.

A kompozíció mestermunkája a tenger hatalmas voltának, a lágy hullámok úgy tűnnek, mintha szinte nyugodtak lennének, tükrözve a lágy bézs árnyalatait és váratlan szürke tónusait. A fény finom kölcsönhatása mélységérzetet teremt, utalva a néző látókörén túl fekvő horizontjára, visszhangozva a kafasználtnak rejtett titkokkal. Monet technikája, a látható ecsetvonásokkal és laza ritmusérzékkel, lehetővé teszi a néző számára, hogy szinte érezze az atmoszféra mozgását. Az érzelmi hatás mély; szinte hallani lehet a hullámok halkan csapódását, vagy a tengeri szellő frissességét a levegőben. Itt van egy alapréteg, ami a ember és a természet kapcsolatáról beszél, valahol utalva a kapcsolat és az elszakadásra — ma egyedül egy csónak; holnapi talán nyugvás vagy kaland. Összességében ez a mű egy gyönyörű fény, forma és intimitás szintézisének áll, amely magával ragad bennünket finom bonyolultságával.