A jelenet drámai energiával bontakozik ki, a száguldó víz és a komor égbolt szimfóniája. A művész mesterien ragadja meg a természet nyers erejét; a vízesés, a fehér habzó áradat a sziklás sziklákon zuhan le, vad és zabolátlan vadon érzetét keltve. Egy magányos alak, a viharos háttér előtt sziluettként, a szakadék szélén áll, a táj nagysága elnyomja.

A kompozíció a művész azon képességének bizonyítéka, hogy megragadja a fény és az árnyék kölcsönhatását. A sötét, baljós felhők a felettük lévőben közeledő vihart sejtetnek, ellentétben a ragyogó, napos vízzel. A színpalettát a földszínek és a hűvös kékek uralják, amelyek csodálatot és nyugtalanságot keltenek. A festék ecsetvonásai láthatók, tapintható minőséget adva a festménynek, arra invitálva a nézőt, hogy érezze a víz permetezését és a levegő hidegét. Ez a fenséges lélekjelenlét élénk ábrázolása, ahol a természet ereje egyszerre gyönyörű és ijesztő.