Ebben a lebilincselő műben a templom méltóságteljesen emelkedik egy mély kobaltkék háttér előtt, kiváltva a nyugalom érzését és éles kontrasztot teremtve a sárga és zöld energikus ecsetvonásokkal, amelyek az előteret díszítik. Az épület gótikus építészete—csúcsos ívekkel és összetett ablakdizájnokkal jellemezve—élőnek tűnik, szinte pulzál a környezete szellemével. A fény játékának módja a templom kőhomlokzatán árnyékok és színek kölcsönhatását hozta létre, ami a nézőt arra kényszeríti, hogy értékelje azokat a bonyolult részleteket, amelyeket Van Gogh gondosan megörökített. Egy magányos alak—elegánsan öltözve—kanyarogva halad egy ösvényen, érzékelve a méretet a néző számára, és meghívást adva a nézetre az emberi tapasztalat és a természet nagysága közötti viszonyra.

A művész jellegzetes technikája nyilvánvaló, merész és dinamikus ecsetvonásai élénk textúrákat hoznak létre, amelyek vonzzák a figyelmet. Az atmoszférában érzelmi súly van; a templom, bár nyugodt, szintén egyfajta elszigeteltséget közvetít, amely visszhangozza Van Gogh viharos érzelmi útját. Falusi háttér előtt—ami a föld színeit és a buja zöldet szimfonizál— a templom belső szépsége és titokzatos természete meghaladja a csupán az épület ábrázolását. Ez a festmény nem csupán egy hely képét adja; egy pillanatot, egy érzést, a művész belső gondolkodásának egy suttogását összegzi, ami örökké beleégett az időbe.