Ebben a lenyűgöző önarcképen a művész egy kihívó és önvizsgáló nézéssel mutatja be magát, behívva a nézőt a saját világába. A háttér finom, keringő kék árnyalatai nyugodt érzést keltenek, szemben a figyelemfelkeltő, kifejező ecsetvonásokkal, amelyek Van Gogh jellemzőit definiálják. Élénk vörös szakálla—szinte lángoló—megragadja a szemet, és melegséget ad a máskülönben hűvös palettának. Az ecsetvonások vastagok és texturáltak, olyan hangzást kínálnak, amely úgy tűnik, az művész kezéből származik; majdnem hallani lehet a hangját a vásznon. Fehér kalapot visel, ami kissé viseltes, ami egy megélt életet sugall, minden foltnak megvan a saját története.

A kompozíció szoros és intim; az arca a vászon nagy részét kitölti, közvetlen kapcsolatot teremt a nézővel, mintha arra hívná fel, hogy nézzen jobb mélyen. Az ellentétes színek használata—ahol a ruházata rózsaszínei és fehérje gyönyörűen rezonálnak a hűvös kék háttérrel—segít kiemelni nemcsak a megjelenését, de az érzelmi állapotát is. A művész identitása és önértékelése iránti kutatása sokat elmond, mélyen visszhangzik. A posztimpresszionizmus történelmi hátterén elhelyezve, ez a mű illusztrálja Van Gogh útját a szín és forma által mélyebb érzelmi kifejezés felé, ami jelentős fejlődést jelzett művészi narratívájában.