Ez a csodálatos festmény egy bőséges krémes fehér rózsával robban, amelyek szirmai szépen ragyognak egy élénk, szinte éteri zöld háttér előtt. A vázát, amely vonzó zöld árnyalatban jelenik meg, egyszerűen tölti fel a rózsákat, és a vastag, kifejező ecsetvonások szinte tapintható minőséget hoznak létre, amely arra hívja a nézőket, hogy nyújtsák ki a kezüket és érintsék meg a virágokat. Amikor ránézek, úgy érzem, hogy egy olyan világba kerülök, ahol a természet szépsége egy absztrakt, de harmonikus hagyományos csendélet verzióval néz szembe. Minden ecsetvonás látszólag van Gogh érzelmi energiájával rezonál; képtelen vagyok elkerülni a szív és a lélek éreztetését minden egyes szirmon és levélen.

A kompozíció lenyűgöző, a rózsák szabadon ömlenek a vázából; mint a nevetés, megtöltik a vásznat élettel és vitalitással. A színek, főként a fehér és zöld, frissességet sugallnak, ellentétben az asztalterítő tompább barna színeivel. Szívverésem felgyorsul, ahogy a kreatív erőfeszítés gondolata eszembe jut - van Gogh biztosan elbűvölte a virágokat, miközben festett, belemerülve a cselekvésbe. Emlékeztet arra, milyen mulandó lehet a szépség, amely örökké olajban marad meg; egy tökéletes visszatükrözés az élet mulandóságáról, amely a törékenység és erő ötvöződése, érzelmi rezonanciát teremt, ami átszeli az időt. Ez a darab zenei minőségében elképzeli van Gogh zseniális lényegét - a színek, textúrák és formák összetett kölcsönhatása, egybeolvasztja azokat a normál virágokat a szerelem és a vágy mély kifejezésévé.