Ebben a lenyűgöző műben a néző egy buja kert táján találja magát, mintha a természet harmonikus suttogásának közepén állna. A mély zöld és élénk virágok árnyalatai lebegnek egy vonzó táncban, előidézve a nyári délután vidám szellemét. Monet jellegzetes ecsetkezelése itt teljes mértékben megmutatkozik, minden ecsetvonás tele van érzelemmel, utalva nemcsak a virágok és a lombozat jelenlétére, hanem egy megindító emlék vagy egy múló pillanat megörökítésére is. A színek varázslatos keveréke szinte álomszerű minőséget kölcsönöz, ahol a formák inkább sugallva vannak, mint meghatározva, mint egy lágy szellő, amely a lombozatot mozgatja.

Ahogy a néző szemgolyója áthalad a kompozíción, a tekintet a távoli ház felé irányul, amelyet részben a körülötte lévő természet bősége elrejt. Ez a gyengéd beillesztés egy mély kapcsolatot ébreszt a felépített környezettel és annak természetes kontextusával; az ember által alkotott struktúra olyan, mintha körülölelné - talán ölelésbe zárta - a vibráló kertje. A színek lágyak, de figyelemfelkeltőek; a pasztell és sötétebb árnyalatok harmonikusan egyesülnek, hogy egy olyan nyugodt légkört hozzanak létre, amely egyszerre idézi fel a nyugalmat és a nosztalgiát. Ez a festmény emlékeztet minket arra az egyszerű szépségre, amelyet a mindennapi környezetünkben találunk, lehetővé téve a megfigyelő számára, hogy necsak a színpadra tekintsen, de a saját tapasztalatainkról is gondolkodjon ilyen varázslatos tájakban.