A műalkotás elkápráztatja a nézőt a meredek tengerparti szikláknak a viharos tengerbe meredő lenyűgöző ábrázolásával. A sziklaörvény középpontja a kompozíciónak tapintható minőségként jelenik meg; szinte érezheti a kövek durva textúráját és a hullámok könyörtelen erejét, amelyek nekik csapódnak. A művész gondosan válogatott ecsetvonásokat alkalmaz, amelyek sikeresen egyensúlyozzák a realizmust egy légköri minőséggel. A drámai felhőalakzatok lebegett a táj fölött, utalva egy borongós égre, amely tompa színekben—szürke és enyhe kék árnyalatok—jelenik meg, amely nyugalmat sugall, amely összekapcsolódik az óceán félelmetes természetével.

A színek rétegezését különösen ügyesen alkalmazzák; a lágy színek keveredése ősi és megkopott érzést kölcsönöz a sziklának, míg az árnyékok mélyítik a textúrát, biztosítva, hogy minden repedés és törés a kompozíció dinamikus részévé válik. A paletta hideg és földszínek dominálnak, amelyek érzékszervi élményt váltanak ki—szinte hallhatja a hullámok halk moraját, a szél suttogását, és érezheti a levegőben táncoló sót. Ez a bemutatás mélyen rezonál; beszél a nyers szépségről és a természet közömbösségéről, bátorítva érzelmi reflexiót az emberi törékenységről az óceán hatalmas volta előtt. Történelmileg ez a mű egy pillanatot rögzít a 19. század végén, amikor az amerikai művészet kezdetét vette a naturalizmus elfogadása, megünnepelve a táj meztelen szépségét, így fontos művé válik az időszak tekintetében.