A művészi alkotás felfedi London rejtélyes légkörének álomszerű panorámáját, amelyet naplementében rögzítettek—nyugalom és önreflexió mesterműve. Monet ecsetje könnyedén táncol a vásznon, a híres Waterloo-hidat képezi meg, éterikus árnyalatok finom keverékéből; a zöld és kék színek békés párbeszéde szövi a nyugodt légkört. A köd körülöleli a jelenetet, lágyítja a híd kontúrjait, mintha csak egy pillanatban létezne, egy köd fátylába burkolózó látomásként. A nézők úgy érezhetik, mintha a valóság és a képzelet metszetével szembesülnének, ahol a víz nem csupán a hátráló fényt tükrözi, hanem az érzelmi erőfeszítések visszhangját is, amelyet a művész tett, hogy megragadja a pillanat nehezen megragadható szépségét.

A kompozíció érzelmi reakciót vált ki, a nosztalgia és a tisztelet érzésével áthatva—képtelenség nem vonzódni ehhez a nyugodt, tágas térhez, ahol az emberi létezés a hiányával hangsúlyozódik. A laza ecsetvonások mozgást sugallnak, mintha a jelenet lélegezne, rögzítve egy varázslatos naplemente pillanatainak esszenciáját, amikor a világ egyszerre tűnhet mind intimnek, mind végtelennek. Monet munkája itt túlmutat a puszta ábrázoláson; arra hívja a nézőket, hogy merüljenek el a fény és a légkör finomságaiban, aktiválva érzékeiket és képzeletüket, és őket a nyugodt narráció részévé teszi, amely a szürkület ölelésében bontakozik ki.