A műalkotás egy velencei naplemente éteri szépségét ragadja meg; az égő narancssárga és sárga színekben ég, finoman átmenve a hűvösebb kékbe és lilába. A kompozíció egy vízszintes síkot hangsúlyoz, amelyet a víz ural, ami a felette lévő ragyogó eget és a város sziluettjét tükrözi. Az épületek lágy szélekkel jelennek meg, beleolvadva a légkörbe, de az építészeti részletek még mindig helyérzetet adnak. A hold félholdjának finom beillesztése az égre költői hangulatot ad ehhez a csendes és teljesen romantikus jelenethez.

A víz mélységéből egy gondola finoman lebeg a színen; két alak homályosan sziluettben van benne, emberi elemet adva a hatalmas tájhoz. Maguk a ecsetvonások is a mozgás és a hangulat érzését keltik; a művész álomszerű minőséget teremtett, ahol a részleteket a fény és a téma hatalmassága lágyítja. Az általános hatás a derű és a tisztelet, a város tökéletes ábrázolása alkonyatkor, és egy gyönyörű pillanat, amelyet megörökítettek az időben.