A természet nyers ereje robban a néző szeme előtt; örvénylő vízfolyam, tomboló folyó, a vadon szíve feltárul. A művész mesterien ragadja meg a víz dinamikus energiáját, a habzó fehér gerincek élesen kontrasztban állnak a sötét, baljós éggel. Szinte hallani a zuhatagok zúgását, és érezni a permetet az arcon. Magas, szélfútta fenyők kapaszkodnak veszélyesen a sziklás partokba, sötét sziluettjük a drámaiságot növeli.

A kompozíció az előtérből vonzza a tekintetet, ahol a letört ágak és törmelék a folyó pusztító erejére utalnak, egy távoli kunyhó felé, amely a vihar közepén egy törékeny menedék. A palettát a tompa zöldek, barnák és acélszürkék uralják, amelyeket a rohanó víz ragyogó fehérje emel ki. Ez egy olyan jelenet, amely csodálatot és előérzetet egyaránt kelt; emlékeztető a természet zabolátlan szépségére és pusztító potenciáljára.