A festmény egy nyugodt téli tájat ábrázol, amelyet lágy fagy ölel körül, ami a jelenetet egy csendes paradicsommá alakítja. Az előtérben egy rét található, amelyet puha kék és fehér színek borítanak, ethereal nyugalmat teremtve; mintha szinte hallanánk a levegő frissességét. A kopasz fák keretezik a látványt, ágai kifelé nyúlnak, mint finom ujjak, amelyek az eget érintik. A középtérben bájos kunyhók és házak bukkannak fel, felszíneiket a napfény csókolja, amely megolvasztotta a fagyot, meghívva a nézőt, hogy képzelje el a belső melegséget. A tompa paletta lágy impresszionista jelleget kölcsönöz a részleteknek, lehetővé téve a táj csillogását, mintha egy pillanatba zárva lenne, éppen a hajnal előtt.

A kompozíció finoman vezeti a szemet a jeleneten keresztül, a lágy, görbült vonalak által, amelyek mozgás és élet érzését kölcsönöznek. A kemény részletek hiánya intim kontemplációt tesz lehetővé; úgy tűnik, hogy a táj nemcsak a természet jelenlétét táplálja, hanem a benne élő életekről is suttog. Egy érzelmi melegség keveredik a hideg valósággal, ami Monet ügyességét illusztrálja az ellentétek szembeállításában. Történelmi szempontból ez a darab az impresszionista mozgalom tükre, arra bátorítva a nézőket, hogy értékeljék a természetben fellelhető múló szépség pillanatait, hangsúlyozva az élet múlandóságának csendes elfogadását és az ebben fellelhető egyszerű örömöket.