Ebben a vibráló tájban a bátor színhasználat azonnal megragadja a néző figyelmét. Az épületek élénk sárgája gyönyörűen kontrasztál a mély, égszínkék éggel, felidézve a melegség és nyugalom érzését. A napsugár aranyos ragyogásával megfürdeti a jelenetet, játékosan interakcióba lépve a struktúrák által vetett lágy árnyékokkal. Minden ecsetvonás érinthetően élő, mintha a művész a pillanat esszenciáját közvetítené; szinte hallani lehet az utcai nyüzsgést, amely tele van a mindennapi életben részt vevő alakokkal. Van Gogh jellegzetes impasto technikája tapintható minőséget ad a festménynek, meghívva a közönséget, hogy fizikailag is kapcsolódjon a médiához.

A kompozíció elvezeti a szemet a bájos épületeken keresztül, mely egy távoli horizont felé mutat, tele rejtélyes formákkal és textúrákkal. Dinamikus kölcsönhatás zajlik az épületek és a természetes elemek között; a fák keretezik a jelenetet, leveleik finom szellőben lengetve. Ez a mű, amelyet a művész személyes viharos időszakában festettek, tökéletesen bemutatja a vibrálás és melankólia közötti kontrasztot. Nemcsak az ő érzelmi állapotának pillanata, hanem a napi életévé válik, tükrözve a világot, amellyel találkozott, elkapva a 19. század végének francia utcai életének szépségét és élénkségét.