A műalkotás egy téli jelenetet ragad meg, egy hóval borított kertet egy tompa ég alatt. A művész vastag, látható ecsetvonásokat használ, texturált felületet hozva létre, amely a hideg, friss levegőt idézi. A fák a lágyabb háttér előtt sziluettként jelennek meg, ágaik finom ujjaként nyúlnak ki. A hó maga csillogni látszik; szinte érezni a ropogást a lábunk alatt, miközben végigsétálunk ezen a derűs tájon.

A kompozíció a látványt a hóval borított föld előteréből a homályos távolba vezeti, ahol az épületek alig kivehetők. A paletta nagyrészt hideg tónusokból áll – fehérek, kékek és szürkék –, egy kis melegséggel a távoli szerkezetekből, ami finom kontrasztot ad. A szín használata a művész technikájával együtt a csend érzését itatja át a jelenetet; ez a megállt idő pillanata, ami elmélkedésre hív.