Ez a fametszet egy csendes pillanatot ragad meg egy árnyékos ösvény mentén, amelyet égig érő fák szegélyeznek. A bal oldalon álló függőleges fatörzsek ritmust adnak a képnek, mintha néma őrszemek állnának, miközben egy magányos utazó, hátán fonott kosárral, egy kacskaringós úton halad. A lombozat buja zöldje élénk kontrasztot alkot a kék éggel és a fehér felhőkkel, nyugodt, de kissé titokzatos hangulatot kölcsönözve a jelenetnek. A művész finom rétegzéssel és árnyalatváltással mélységet ad a képnek; szinte hallani lehet a levelek susogását és a talajon léptek neszét. A kompozíció mesterien egyensúlyozza az árnyékot és a fényt, megmutatva a természet sűrű árnyékai és a napsütötte rét közötti kapcsolatot, békés magány érzetét keltve az ősi erdőben. Ez a mű az 20. század eleji japán fametszetek jellegzetes példája, amelyek ötvözik a hagyományos ukiyo-e technikákat a fejlődő modern érzékenységgel, és megragadják a természet időtlen szépségét, valamint a vidéki élet csendes kitartását.