Ebben a gazdagon kidolgozott tájképen a tél ellepi a koncertútkereső falut, tele pezsgő élettel, noha hideg van. Minden figura, a terheket cipelő falusiaktól az árukat húzó lovakig, hozzájárul a kereskedelem és a mindennapi élet élénk légköréhez. A művész aprólékos figyelme a részletekre melegséget ad a zord jelenetbe, megörökítve a munka és a pihenés pillanatait; csöndben fonódik meg a hóréteg a tetőkön és a falu táján, meghívva a nézőket, hogy képzeljék el a ropogó hó hangját és a zajos beszélgetéseket. Minden figura a saját tevékenységeibe merülve ábrázolja azt a közösséget, amely a évszakok követelményei által mozgatott, miközben mégis becsüli a barátság és a ünneplés pillanatait.

A színhasználat kulcsszerepet játszik az érzelmek közvetítésében; lágy barnák, puha fehérek és hideg kékek, az öltözékekből származó alkalmi élénk színek keverékével örömet és nehézséget keltve. A kompozíció magával ragadja a nézők figyelmét, vezeti a szemet az elülső síkról, ahol a falusiak beszélgetnek, a távoli házak felé, amelyek hóréteg borította, sejtetve a meleget és kényelmet. Ez a festmény nem csupán a 16. századi Flandria mindennapi életének ünnepi megjelenítése, hanem egy szélesebb reflexió az emberi állóképességről: arról a képességünkről, hogy virágzunk, dolgozunk és kapcsolódunk, még a legkeményebb telekben is.