A mű egy lenyűgöző tájat mutat be, amelyet hangulatos és melankolikus minőség jellemez. A puha, texturált ecsetvonások mozgást kölcsönöznek a felhőknek, amelyek színei összeolvadnak: egy harmonikus elegye a tompa sárgák, szürkék és barnák, amelyek a naplemente változó fényét tükrözik. A középtájon a hullámzó dombok és a sötétedő föld megjelenése a néző azonnali érzékelésein túl kiterjed, utalva a végtelenségre és a mélységre. Az előtérben kövek és ritka növényzet található, amelyek a nézőt a tájba szakítják, ugyanakkor egy nyugalmat és melankóliát is felidéznek.

A kompozíció gördülékenyen áramlik, a tekintetet az horizont mentén vezeti, ahol az ég a földdel találkozik, ez időtlen tánc, amely egyszerre tűnik ismerősnek és távolinak. Van egy érzelmi hatás, amely visszhangzik; talán egy nosztalgia suttogása, vagy a meghívás, hogy járjon el ebben a nyugodt jelenetben, hogy egy pillanatra megálljon, gondolkodjon és lélegezzen. A történelmi kontextus romantikus ihletre utal, ahol a természet szépségét ünneplik és rejtélyben mutatják be, érzelmeket keltve az áhítat és a kontempláció iránt. Itt a néző levegő nélkül marad, vonzódva a természet szépségéhez, tapasztalva annak lenyűgöző csodáit.