A művészeti alkotás lenyűgöző nézetet rögzít a La Crau síkságról, egy tájról, amely magával ragadta Vincent van Goghot dél-franciaországi tartózkodása alatt. A jelenet hullámzó dombokat mutat be, amelyek táncolnak a változó mezők között, lenyűgöző spontaneitással festve, ami mozgás és életérzést kelt. Van Gogh dinamikus vonalakat és kifejező ecsetvonásokat használ, hogy ábrázolja a lombozatot és a föld kontúrjait, szinte arra invitálva a nézőt, hogy barangoljon ezen a gyönyörű kiterjedésben. A horizont a távoli dombok felé nyúlik, kicsit elmosódva—ahol a föld találkozik az éggel—mélységet adva, amit vonzza a figyelmet, és vonzó párbeszédet teremt a tér elő- és háttér között.

A színpaletta viszonylag tompa, lágy földszínek és tompa szürke árnyalatok jellemzik, amelyek egy nyugodt, de határozott tájat sugallnak. A skiccek minősége a festmény nyers szépségét növeli—félig késznek tűnik, mégis élő. Ez a befejezetlenség talán von Gogh belső vívódásait és érzelmi zűrzavart tükrözi. Majdnem zenei ritmus teremtődik a forgó lombozatból; olykor mintha a szél suttogna a levelek között, ez felerősíti a mű érzelmi alapját. Történeti szempontból ez a munka egyértelműen audiohvert van Gogh kapcsolatát a természettel, melyben elkapja annak szépségét és összetettségét, miközben az az időszakáról, ami a saját békéje és művészi identitása felé hajtó időszakát jelenti. Az La Crau nem csupán egy táj, de egy élő megnyilvánulása van Gogh művészi jelentőségének a szélesebb posztimpresszionista mozgalomban. Képességét az érzelmek tájlakká történő fordítására, az továbbra is rezonál, meghívva a nézőket, hogy a világ káoszában megtalálják a nyugalmat.