Ez a mű finoman ragadja meg egy történelmi kollégium északi-keleti nézetét, ahol az építészet jelenléte összefonódik a természet nyugodt terjedelmével. A finom árnyalatokkal és vékony vonalakkal készült kompozíció a szemlélőt egy napsütötte ösvény mentén vezeti, amelyet egyik oldalon textúrált téglafal, másik oldalon egyszerű fa- és kőépületek szegélyeznek, fölöttük egy masszív torony utal az intézmény gazdag múltjára. A színpaletta lágy, tompított — a szürke és a földszínek dominálnak, amelyek majdnem költői csendet kölcsönöznek az árnyékoknak és a lágy fényeknek.

A fény és árnyék finom játéka meditatív hangulatot teremt; a szinte üres utca, melyen csupán egy magányos figura sötét ruhában és néhány homályos távoli alak látható, a nyugodt magány érzetét kelti, és arra késztet, hogy elképzeljük a 18. század életének békés ritmusát. Időtlen minőség rejlik ebben a tájban — nem pusztán ábrázolás, hanem egy élmény, ahol a művész aprólékos figyelme az atmoszferikus hatásokra és az építészeti részletekre harmonikus ódává olvad az örökség és a georgiánus korszak környezete iránt.