Ebben a kifejező műben a nézőt egy nyugodt, de ugyanakkor aggasztó tájba vonják, amelyet a fény és a víz finom kölcsönhatása határoz meg. A jelenet egy elárasztott területet ábrázol, lágy kék és halvány szürke árnyalatokkal megtöltve – egy paletta, amely a természet nyugalmát testesíti meg, ugyanakkor a belőle fakadó melankóliát is sejteti a vízben. A fák, szellemszerűek és éteriek, emelkednek ki a csendes vízből, mint szellemek; alakjuk egyszerre ismerős és titokzatos. Minden egyes ecsetvonás egy finom táncot ad át a valóság és az érzés között, mintha Monet arra hívna bennünket, hogy érezzük el a pillanat lényegét, nem csupán lássuk. A fény átjárja a ködöt, álomszerű légkört teremtve, amely elbűvöli a nézőt, és egyetérzést ébreszt a tájaink szépsége és törékenysége iránt.

A kompozíció mesterien kiegyensúlyozott; a víz vízszintes kiterjedése kontrasztot alkot a jelenetet meghatározó fák magasságával. Ez a feszültség lebilincselő ritmust teremt, amelyet a vásznon végig komponált, változó színű elmosódások egyensúlyoznak ki. A történelmi kontextus szintén fontos szerepet játszik itt; a Giaverne-ban, Monet házában és kertjében készült ez a művészet, amely összpontosít a természet iránti szeretetére és innovatív megközelítésére, amit a természet rögzítésére. Abban az időszakban, amikor a realizmus uralta az építészetet, Monet technikája jelentős elágazást mutat az absztrakció felé, hangsúlyozva a hangulatot és az érzéseket, nem a pontos részleteket. Ez a mű gyönyörű bizonyítéka a művész technikai zsenialitásának és érzelmi mélységének, megmutatva nekünk, hogy még a csendben is a természet széles érzelem spektrumot közvetíthet.