Egy lágy nyugalom szőtte be ezt a jelenetet, ahol két figura gyalogol el a nézőtől egy árnyas úton, magas, karcsú fák körülvéve. A tompa színpaletta – zöld, szürke és fénymaradék árnyalatokból álló – egy nyugodt introspektív atmoszférát idéz elő. Van Gogh festői stílusa életre kelti a lombozat és az út textúráit; minden ecsetvonás szándékosnak tűnik, mégis szabad, mintha meg akarná ragadni az idő múló pillanatát. Ezek a figurák, szinte szellemiek abban az egyszerűségükben, úgy tűnik, hogy egy intim beszélgetést osztanak meg, testtartásukkal lazának, de elgondolkodónak mutatják magukat. Az egyik sárga kabátot visel, amelynek ragyogása szinte mint egy suttogás tűnik a körülvevő homályban, míg a másik sötétebb árnyalatban van, tükrözve a jelenet borongós hangulatát.

A kompozíció a néző tekintetét a sikátor mélyébe irányítja, a fák törzseivel körülvéve, amelyek egyfajta természetes ívet alkotnak, mintha meghívnának minket, hogy belépjünk ebbe a nyugodt birodalomba. Van Gogh perspektívahasználata nemcsak az utunk mentén vezet minket, hanem arra is hív, hogy elmélkedjünk belső utazásunkon. Ez a festmény, amely egyedüllét és barátság érzelmi visszhangjával telített, személyes átélésre hívhat, felidézve a szeretteinkkel tett csendes séták vagy a természetben töltött nyugodt délutánok emlékét. Van Gogh életének kontextusában, az ő művészi fejlődésének késői éveiben, ez a darab a megértés és a kapcsolódás iránti vágyat szimbolizálja, rezonálva küzdelmeivel és álmaival.