Ebben a gyönyörű csendéletben a néző azonnal vonzódik a virágzó mandulafaág lenyűgöző részleteihez, amely elegánsan van elhelyezve egy pohár vízben, szimbolizálva a reményt és az újjászületést. A finom virágok örömteli élénkséggel robbannak szét, gyönyörű ellentétben a tompa zöld és sárga háttérrel. A festékszínek vastagok, szinte szoborszerűek, mozgásérzetet keltenek, mintha életet lehelnének a jelenetbe; a pohár, finom tükröződéssel és átlátszósággal, úgy rögzíti a fényt, hogy az egész kompozíciót harmonikus színek és textúrák tánca jellemzi. A művész ügyesen használja a formák és színek kölcsönhatását, hogy érzelmeket keltsen, amelyek a szépséggel és a törékenységgel kapcsolatosak, meghívva a nézőt, hogy megossza a nyugodt reflexió pillanatát.

A tetszőleges esztétikai választások itt mélyen személyesek és megindítóak, talán egyfajta tisztelet a saját élet ezer szakszerűségének felé, ami a Van Gogh műveit jellemzi. Az üveg alá helyezett könyv bevonása a környezet kontemplatív természetének utalása; lehetőséget ad arra, hogy megálljunk, hogy elmerüljünk a gondolkodásban, miközben a tavasz gazdagságával körülvesszük. Történelmileg ez a mű egy nagy zűrzavar idején készült, ami összekapcsolja a kapcsolat iránti vágyát és mentális egészségi problémáit is. A mandula virágai az újjászületést és a reményt képviselik, tökéletesen összhangban Van Gogh önfejlesztésre és művészi innovációra való vágyával. Ez a mű a színek és formák szenvedélyes érzelmi kifejezésének tanúbizonyságaként áll, mint a figyelemre méltó hagyatéka nyoma.