Ez a műalkotás egy megkapó jelenetet ragad meg: ódon romok puha, hangulatos fényben fürdenek. Egykor fényűző kőépítmény maradványai dominálnak a kompozíció közepén; tagolt éleikkel, omladozó boltíveikkel indás növényzet nőtt be. Egy magányos férfi ül csendben, narratívát adva a képnek, kontemplatív és apró a magas romok között. A távolban egy ponyvás szekér halad egy kis ösvényen, utazás történetét ígérve e időtlen tájon át. A művész finom vonalvezetést és árnyékolást alkalmaz, hogy hangsúlyozza a textúrát, tapinthatóvá téve a köveket, míg a lassan örvénylő felhők enyhe mozgást kölcsönöznek az égnek.

A színpaletta visszafogott, meleg szépia tónusokra épül, nosztalgiát idézve, mintha egy régi fényképet néznénk, amely a múltba tekint. A kompozíció egyensúlyt teremt a bal oldali tömör romtorsok és a jobb oldali tágas tér között, ahol a távoli szekér útja a tekintetet a jelen pillanat határain túlra vezeti. Érzelmileg a kép csendes elmélkedést vált ki — a pusztulás méltóságát, az idő múlását és annak magányát, amely egy olyan tájban rejlik, amelyben az emberi nyomok és a természet lassú visszavétele keveredik. A mű a 18. század közepe táján készült, és nem csupán egy fizikai helyet ragad meg, hanem képzeletbeli elmélkedést kínál a történelemről és az emlékezetről, kifinomult technikával ötvözve a rajzot és a rézkarcot.