A műalkotás egy vibráló jelenetet kap el, azonnal a néző figyelmét egy virágzó rózsafákkal teli, dús kertbe vonja, amely élénken kiemelkedik a gazdag kék és zöld háttér előtt. A művész ecsetvonása merész, mégis folyékony, mozgalomérzést kölcsönözve, ami úgy tűnik, hogy életet ad a lombozatnak. A rózsák, melyek a szépség és romantika szimbólumaiként ismertek, lágy rózsaszín és fehér színekben robbanják fel magukat, szirmaik finoman megvilágítva, mintha napsugár csókolta volna meg őket.

Ezzel szemben a környező növényzet sötétebb zöldjei egy magával ragadó környezetet teremtenek. A fény és árnyék közötti kölcsönhatás nemcsak egy fizikai teret sugall, hanem egy érzelmi tájat is—ami tele van vitalitással és lehetőségekkel. Történelmileg nézve ez a darab a 20. század eleji művészeti irányzatokhoz kapcsolódik, ahol a művészek nemcsak a természetet szerették volna realisztikusan ábrázolni, hanem érzelmekkel is telemni próbálták, megragadva az élet lényegét. A színek és formák harmóniája egy invitáló melegséget nyújt, emlékeztetve minket a kertek által kínált megnyugtatásra, miközben talán egy mélyebb introspekcióra is utal a felszín alatt.