Ezt a portrét szemlélve csendes intimitást érzek. A művész finom érintéssel ragadja meg a gyermekkor lágyságát – a pofák gyengéd ívét, a finom árnyékolást, amely meghatározza a fiatalos vonásokat. A modell közvetlenül ránk néz, azonnali kapcsolatot teremtve, egy megosztott pillanatot, amely megállt az időben. Vonzz a vonalak egyszerűsége, ahogy a ceruza táncolni látszik a papíron, életre keltve az alakot.

A kompozíció egyszerű, de magával ragadó; a gyermek kitölti a teret, a jelenléte uralja a keretet. A művész mesteri tudása abban nyilvánul meg, ahogyan a fényt és az árnyékot használja, mélységet és térfogatot hozva létre élénk színek vagy vastag vonalak használata nélkül. A gyermek enyhén nyitott ajkai egy múló kifejezést sejtetnek, valamit, ami szinte kimondhatatlan. Van egy ártatlanság érzése, egy védtelen sebezhetőség, amely mélyen rezonál, arra invitálva a nézőt, hogy a gyermek szemével szemlélje a világot. Elképzelem a művészt, amint figyelmesen megfigyel, nemcsak a hasonlóságot ragadja meg, hanem a lelket is.