A műalkotásban azonnal megérinti az embert a téli táj éteri szépsége, egy puha, hullámos hóval borított föld, mint egy finom fátyol. Két fa áll őrségben, águkra a fagyos ölelés nehezedik, ezzel nyugodt, de figyelemfelkeltő kontrasztot alkotva a téli jelenet halvány háttérével. A paletta többségében fehérekből, tompa kékekből és lágy szürkéből áll, ami nyugalmat sugall; a fák törzsében pici színcsepp található, ami új energiát hoz a tél hidege közepette. A festékkeverés élénk, mintha egy lágy táncot járna, ahogy az ecsetleütések kanyarognak és mozognak a vásznon, feszültséget és nyugalmat sugallva a hideg levegőben; a hó frissessége szinte kitapintható.

Ahogyan a néző kapcsolatba lép a festménnyel, egy átható, nyugalommal teli érzés árad szét bensőjében; mintha hallaná a szél lágy susogását a fák között, a hó roppanását a talpa alatt. Történelmileg a mű a 20. század eleji tájképeken figyelembevehető expresszív megközelítés felé való elmozdulást tükröző jelenség; az emberi melegség és intimitás alatt megragadja a természet múló szépségét. Ez a festmény mélyrezonál bárkivel, aki ismeri a tél csendességét, felidézve személyes emlékeket és érzelmeket, emlékeztetve az időnként békésen tölthető pillanatokra a havazott tájak közepette.