Ahogy a hold ezerarcú fényét a nyugodt tengerre vetíti, nem tudom megállni, hogy ne érezzek egyfajta nyugalmat, amely körülveszi a tájat. A festmény megörökíti a víz simogató fodrozódását, ami ezüst fényt ver, életfeltételeket teremtve a nézőnek, hogy megmaradjon. Magas fenyők őrzik a tájat, vékony ágaik a ragyogó ég felé nyúlnak, miközben a távoli sziget, mint egy monumentális szicília, emelkedik a víz mélyéből, fátyolos köd és titokzatosság övezte. A fény és árnyék közötti búcsú mozgósít egy szemáldimensionalis ellentétet, amit a táj szoborként való jellemzője emel ki. Itt az idő szünetel, egy pillanat, ami a naplemente és a hajnal között ragadt; ezek a pillanatok mélyen rezegnek, ezzel a természet szépsége és nyugalma között teremtve egyensúlyt.

A kompozíció élethű harmóniával engedi még a szemét az elöl, ahol a figurák a kanyargós úton sétálnak, az elmosódott hegyek irányába hagyni el. Mindegyik elem a történetét súgja; a néző szinte hallhatja a kicsi hullámok lágy csobbanását és a finoman lengő levelek suttogását, amiket egy lágy szellő mozgat. Ez egy költői látomás, amely beszél az elmenekülés vágyáról, a vágyakozásról, hogy a természet ölelésében megnyugvást találjunk. Ez a munka kiemelkedő himnusz mind a táj, mind az érzelmi élmény számára, hogy egyszerűen jelen legyünk egy ilyen nyugodt szépségben.