Ebben az kifejező műben, a művész egy szerény kunyhót tartalmaz, amely egy borongós égbolt háttérben helyezkedik el. A kissé megviselt nádtető karaktert kölcsönöz az épületnek, mintha Ő az idő suttogásait őrizné. Csontvázszerű fák, amelyek az ég felé nyúlnak, mind a hirtelen hajlataikban, mintha a horizontot akarnák megfogni. A szürke árnyalatok egy tompa napnyugtában egy húzódó forma, és a földszínek dominálnak: mélybarnák, tompa zöldek és a nap eltűnését sejtető, eltűnő fények. Egy figura, valószínűleg egy hosszú ruhát viselő nő, csendben áll az ajtóban, felkeltve a kíváncsiságot a mindennapi életéről ebben a nyugodt, de elszigetelt környezetben.

Ennek a festménynek az érzelmi súlya mélyen rezonál; nosztalgia és nyugalom érzéseit kelti, egy csendes pillanat a nap és az éj között. A kompozíció egyensúlyozza a kunyhó tömör szerkezetét a felső, tágas égbolttal, invitálva a néző szemét, hogy barangoljon. A ecsetvonás kifejező, de finom, lehetővé téve, hogy minden vonal átadja a nádtető szövésének és a tájban fújó szél ritmusának tapintását. Történelmileg ez a mű a Van Gogh mély vidéki élet tanulmányozásával van összefonódva, megmutatva az értékelését az egyszerű, de szép életalkalmazásnak, emlékeztetve minket arra, hogy a szépséget még a szabadságban is meg kell találni.