Ebben a nyugtalanító jelenetben egy figura mozdulatlanul fekszik, finom lepedőkbe burkolózva, amely mély nyugalmat sugároz, keveredve egy mögöttes feszültséggel. A nő sápadt, szinte szellemszerű arca egy örökkévaló mozdulatlanságot tükröz; arckifejezése nyugodt, mintha a halandók világában és az utolsó ölelés között lenne. Egy éteri angyal áll közelben, magas, majdnem szoborszerű alakban, ragyogó jelenléte védelmezőt sugall a csend pillanatában. A háttér mély kék és zöld színek forgószele, egy melankolikus, de nyugodt atmoszférát keltve, ami mélyebb érzelmi áramlatokat sejtet a nézőben. Az árnyékok és fények kölcsönhatása együtt a főszereplőkkel meghívja a nézőt, hogy átgondolja a halandóságot, a szerelem és a veszteség témáit.

A kompozíció élénk kontrasztot mutat a nő alakja és az angyal között, ugyanakkor egy olyan kapcsolat hasonlóságot mutat, amely felülmúlja fizikai formáikat. A tompított színek használat összeolvad az expresszív ecsetvonásokkal, mintha az olajfesték önálló életet lélegezne. Az összes hatás egy intim párbeszédet teremt az élet és a halál között, gyönyörűen illusztrálva Munch érzelmi mélysége és festői technikájának egyedi keverékén keresztül. Mélyen rezonál a létezés filozófiai kutatásaival, ezzel egy időtlen művévé válik, amely érdemes a kontemplációra és tiszteletre.