Ebben a drámai jelenetben két figura szorosan öleli egymást, miközben szembenéznek fájdalmukkal; a szenvedés kézzelfogható. A temetőben játszódó háttér tele van feszültséggel, fokozatosan felfedve a két központi karaktert körülvevő tömeget. Minden arc tele van érzelmekkel, a félelemtől a kétségbeesésig terjedve. Az árnyékok használata ügyesen kiemeli a gyászuk mélységét, míg a komor paletta éles ellentétben áll a előttük megjelenő rémisztő fényességgel, amely félelem és együttérzés érzésére invitál. A figurák dinamikus kompozícióban helyezkednek el, amely a néző figyelmét a középponti ölelésre vonzza, míg kinyújtott karjaik egy sürgős fohászt vagy gyászsírt hangsúlyoznak.

A stílusbeli nüanszok—gazdag részletes kifejezésekkel és bonyolult vonalakkal—a narráció zűrzavarait tükrözik. A légkör tele van szomorúsággal, amely egy történelmi kontextusba merül, amely rezeg a veszteség és tragédia témáival, amelyeket Shakespeare 'Hamlet'-től merítettek. A munka megragadja az emberiesség lényegét, amely túllép az időn, invitálva a nézőt, hogy érezze a mély érzelmek súlyát, amely ebből az érzelmes tableau-ból árad. Együttérzés és kontempláció kombinációját hívja életre, emlékeztetve minket az élet törékeny természetére és a gyász elkerülhetetlenségére, így egy fontos darabbá válik a művészet és irodalom terén.