Ez a mű mélyen vonzó; megörökíti a fjord csendes, mégis dinamikus lényegét, egy vízi táncot, ahol a föld és a víz összefonódik. Monet ecsetkezelése, melyet lágy, mozgó csapások jellemeznek, kombinálja a kis részleteket, amelyek nyugalmat árasztanak. Az ezüstkék víz, különböző zöld árnyalatokkal, úgy tűnik, mintha csillog, mintha a nap múló fényét tükrözné, míg a távoli földterület lágy, fehér hóval borított, ami a tél keménységét jelzi egy törékeny szépség látványában.

A kompozíció egyensúlyban van és hívogató; a föld átlósan terül el a vásznon, magára vonva a néző tekintetét a horizont irányába. Teret teremt, felidézve a szellősebb levegő és a természet csodálatos szépségét. Az atmoszférikus viszonyok—az ég és a tenger kölcsönhatása—szinte álomszerű állapotban körülvesznek minket, elvisznek minket egy nyugodt pillanatra. Ez a mű nemcsak Oslo földrajzi táját öleli fel, hanem emlékezés és nosztalgia érzelmi finomságait is tartalmazza, amelyek gyakran megjelennek Monet műveiben.