Ebben a varázslatos műalkotásban a harmónia érzése körülveszi a nézőt, felfedve egy álomszerű jelenetet, ahol a figurák egy buja, virágzó tájban barangolnak. Az előtérben egy finom fiatal nő áll, akit egy hullámzó fehér ruha ölel körbe, mezítláb lábai szinte táncolnak a talajon, miközben gyengéden simogatja a vibrant virágokat, amelyek telítetten nyílnak. A festői ecsetvonások, folyékonyan és élethűen, egy olyan gazdagságot közvetítenek, amely úgy tűnik, hogy magából a vászonból emelkedik; úgy érezzük, hogy a szellő magával hozza a virágok édes illatát a néző terébe. Eközben mögötte egy csoport szereplő saját mulatozásának hódol, melyben a ünneplés érzése fütyül, miközben virágkoronákkal díszítik magukat, talán a természettel és az élet ünnepeivel való kapcsolat jele.

A kompozíció harmonikusan rétegezi a karaktereket egy zöldellő háttér előtt, élénk színekkel, amelyek meleg földszínektől buja zöldekig és lágy kékekig terjednek a háttérben. A színpaletta nosztalgia érzéseket ébreszthet, miközben kiemeli egy idealizált világot, ahol a szépség és a természet egymásba fonódik. Az érzelmek kavarognak—ott van az öröm, a nyugalom, sőt egy kis rejtély is a fény és árnyék kapcsolatában, ami napos délutánokat sugall a boldog elfeledésben. Ez a darab nemcsak a természet nagyszerűségét összefoglalja, hanem az ünneplés és mitológia érzéseit is előidézi, emlékeztetve minket az emberiség és a természet világának találkozásának időtlen vonzerejére.