Ebben a megindító jelenetben Calliope, az epikus költészet múzsája, a mozdulatlan Homérosz alakja mellett áll a fájdalom pillanatában. A művész mesterien használja a világítást és árnyékot, hogy drámai kontrasztot teremtsen Calliope lágy, fénylő formája és a szoba sötét sarkai között. Az áramló ruhái, fehér és halvány rózsaszín árnyalatokban, úgy tűnik, ragyognak a tompa háttér előtt – földszínek keveréke, ami melegséget és szomorúságot egyaránt kelt. A környezet részletei, a klasszikus oszlopoktól a finom vázákig, a régi idők nagyságát tükrözik, ezáltal gazdag történelmi kontextust adva az érzelmi pillanat súlyának.

Az érzelmi hatás tagadhatatlan; egy kézzelfogható veszteségérzet mélyen rezonál. Calliope gyengéd arckifejezése és az a szeretetteljes mód, ahogyan a lantot tartja – amely Homérosz halhatatlan örökségének szimbóluma – a nézőket arra hívja, hogy gondolkodjanak az élet, a művészet és a halandóság keserű kapcsolatáról. Ez a mű nemcsak Homérosznak szóló tisztelgés, hanem a memória és a művészi inspiráció örök természetének témáit is felfedezi, amelyeket az élők kezében örökítettek meg, még akkor is, amikor a nagy költő átcsúszik az idő annál.