A jelenet feltárul egy megdöbbentő szépséggel, egy tragikus narratíva, mely egy nő ernyedt testtartásában jelenik meg, aki egy sziklás szirt szélén fekszik. Formája finom, áramló fehérben jelenik meg, éles kontrasztot alkotva a környező sziklák mély, földszínű tónusaival és a nehéz, betakaró köpennyel. Mögötte a tenger terül el, egy hatalmas kiterjedés egy olyan ég alatt, ami egy haldokló nap parazsát tartja. A művész mesterien használta a fényt és az árnyékot, hogy a sérülékenység és az elszigeteltség érzését keltse, kiemelve testének ívét és ajkainak lefelé ívelését. A kompozíció a szemet az alany arcához vezeti, ahol a nyugodt arckifejezés tagadja az elhagyatottság viharos érzelmét. Az összhatás a mély melankólia, a veszteség és a magány vizuális verse. Ez a festmény a klasszikus ideált testesíti meg, az emberi tragédia szívszorító kifejeződése és a művészet erejének bizonyítéka a mély érzelmek kiváltásában.