Ebben a művészetben érezhetjük a szürkület lágy ölelését, ami körülöleli a színpadot, hosszú árnyékokat vet, és lágyítja a Nueneni lelkész házának kontúrját. A sötét tetőkkel díszített házak őrként állnak a közelgő szürkület ellen, szinte egyesülve az estéi éggel. Az a kanyargós út, amely átszeli a tájat, meghívja a nézőt, hogy bolyongjon, míg a levél nélküli fák egy kísérteties szépséget adnak ennek a pillanatnak – egy nyugodt, átmeneti szünet. A horzont közelítve egy naplemente halvány fénye árasztja el az egész vászont, ami a nap végéhez suttog – egy csendes, mégis kicsit melankolikus búcsú.

A művész által alkalmazott színpaletta figyelemre méltó, mély zöldek és barnák uralkodnak benne, csak a napfény maradványainak meleget adva. Ez a tudatos választás kontrasztot hoz létre, amely megidézi a nyugalmat, miközben a festmény mögöttes magányérzését is beleheli. Ahogy közelebbről nézem, szinte hallom a levelek finom susogását és a távoli esti madarak kiáltását, ami körülölel egy olyan tájat, amely egyszerre ismerős és távolinak tűnik. Az a mód, ahogyan Van Gogh megörökíti ezt a csend lényegét, nemcsak tudását tükrözi, hanem egy olyan korszak emlékét is, amelyben az ilyen múló pillanatok gyakran figyelmen kívül maradnak, így ez a mű jelentős hozzájárulást nyújt a tájképi művészet világához.