Ebben az érzelmes tájképen egy csavarodott, csuklós fa vonzza a figyelmet, levéltelen ágai a fölötte lévő felhős égboltra nyúlnak. A kanyargós út, amelyet dús zöld fű határol, arra hívja a nézőt, hogy kövesse az út szélén sétáló magányos alakot. Szinte hallani lehet a szél lágy suttogását a fűben, amely keveredik a jelenet nyugalmával. A tompa barna és zöld paletta kiemeli a melankolikus eget, amely felhőktől terhes, és az atmoszférában az életet szívja magába—az természet szépségének és közömbös erejének kereszteződése. Ez a pillanat időtlennek tűnik, vidéki élet apró darabja, amely nyers hitelességgel van megörökítve, ami mélyen rezonál.

A kompozíció egyensúlyozza a levelek élénk színeit a távolban álló struktúrák finomabb tónusaival, amelyek nyugodtan állnak a látóhatáron. Vincent van Gogh ecsetvonása itt laza, de szándékos; a mozgást és érzelmi mélységet közvetíti. A halász útja a kompozíció mélyére vezeti a nézőt, arra ösztönözve, hogy gondolkodjon az élet egyszerű, de mély újouról. Impresszionista stílusában ez a műalkotás a természet kettősségét ötvözi - tápláló és könyörtelen - olyan érzelmi hatást gyakorolva, amely sokáig fennmarad, még akkor is, ha elfordul a néző tekintete.